Doktorandusz hallgatóm hívta fel a figyelmemet az egyik hazai nagy internetes portálon megjelent cikkre: „Bőrünkön át szívjuk magunkba a műanyagmérget”.

Mint korábban is utaltam rá, a műanyagokkal kapcsolatban az az egyik legnagyobb probléma, hogy ilyen, és ehhez hasonló csúsztatások, fél- és dezinformációk terjednek róla.

A cikk azt nehezményezi, hogy az évről évre nagyobb mennyiségben keletkező műanyag hulladékot nem minősítik veszélyes hulladékká.  Mondjuk, ez azért felvetne kérdéseket a környezetvédők részéről, hiszen a veszélyes hulladékok ártalmatlanítását lerakással vagy égetéssel végzik, a cikk által javasolt zárt-körű (closed-loop) újrahasznosítás enyhén szólva sem jellemző.  Ennek egyébként megvan a maga oka, a veszélyes hulladékok újrahasznosítása sokszor nagyobb ökológiai terhelést jelent összességében, mint pl. az energetikai hasznosításuk. A hőre lágyuló műanyagok pedig kiválóan újrahasznosíthatóak lennének anyagukban, veszélyes hulladék státusz nélkül is.

Bár az eredeti forrásban is vannak kifogásolható részek, messze nem annyira gáz, mint magyar interpretációja (pl. az eredeti címe: „Classify plastic waste as hazardous”, nem  olyan ökörség, mint a magyar cím – ami egyébként pont egy, a műanyagokra nézve veszélyes anyagot jelent...).

A magyar verzióból nehéz megállapítani, hogy tulajdonképpen a műanyagok molekuláris alkotóelemeit, a monomereket, az ezekből az elemekből összeálló polimer-láncokat, vagy a műanyagtermékek felületére tapadt szennyeződéseket tartják kiemelkedő veszélyforrásnak, ezek a dolgok ugyanis meglehetősen szabadon keverednek a cikkben. Pl.: „A bevásárlószatyrok alapanyagául szolgáló polietilén hordozóként terjeszti a mérgező vagy csak rendkívül lassan lebomló vegyületeket. A tengeri üledékhez képest százszor, az óceán vizéhez képest egymilliószor több biszfenol-A (BPA) mutatható ki például egy szennyezett műanyag szatyor felületén.”

Biztos vagyok benne, hogy a műanyagok felületén valóban mértek szennyeződéseket (főleg, ha a hulladékból szedték ki őket), de abban is biztos vagyok, hogy ha bármelyik más hulladékfrakciót (fém, üveg, biológiailag lebomló anyagok, stb.) nézték volna, akkor szintén rendkívül sok veszélyes anyagot mutattak volna ki. Aki végzett már analitikai vizsgálatot, azt tudja, hogy gyakorlatilag nincs olyan elem, amit ne lehetne kimutatni bármelyik anyagban, csak a koncentráció a kérdéses.  Márpedig ebben a cikkben nincs szó koncentrációkról, egészségügyi határértékekről, vagy ha igen, az még félreérhetőbb:

„A kutatók tengeri madarakat vizsgáltak: amelyek gyomrában műanyagmaradványt találtak, azok vérében 300 százalékkal nagyobb volt a BPA-koncentráció, mint azokéban, amelyek nem nyeltek le műanyaghulladékot”

Forrás: http://imgace.com/pic/tag/seabirds-line-up-facing-forward-with-one-facing-backwards/

Ebből a megállapításból annyi derül ki csupán, hogy azoknak a tengeri madaraknak a vérében is volt BPA, akik nem nyeltek le műanyaghulladékot, de az hogy pontosan ez mennyi, azt nem tudni. Lehet, hogy a halálos dózis annak is az tizenötezerszerese, amit utóbbi esetben mértek. Arról ugyanis nincs szó, hogy ezek a madarak miben pusztultak el: mivel olyan madarakat is vizsgáltak, akik nem ettek a hulladékból, valószínűleg egy csomó madarat begyűjtöttek, majd felboncolták őket, s illetve vérvizsgálatokat végeztek náluk, így válogatták szét, melyik-melyik kategóriába sorolódik.

Sajnos a világunk nem tökéletes, és nem veszélytelen hely. A dolognak, anyagoknak és eszközöknek van előnye és van kockázata. Az alumínium is idegméreg, a mázas kerámiák pedig nehézfémeket tartalmazhatnak, stb-stb.. A kockázatnak azonban vannak fokozatai: aki nem iszik vizet az meghal, aki tíz litert iszik pár óra alatt, az is. Akkor a víz most halálos méreg? A műanyagokban maradó nem polimerizálódott monomerek kétségkívül lehetnek mérgező hatásúak, ám rendkívül kis mennyiségük miatt ez a kockázat elenyésző a mindennapi életben.

Persze ha igaz lenne, amit a cikk állít, vagyis hogy a monomerek megegyeznek a polimerek, nagyobb lenne a baj, de szerencsére ilyesmiről szó sincs (lehet, hogy eddig csak biológusok nézték át a dolgozatot, pedig még mi gépészek is elismerjük, hogy ilyen esetben érdemes vegyészekkel is konzultálni)!

„A műanyag, más néven polimer ismétlődő egységekből, vagyis monomerek láncaiból épül föl. A monomereket sokan semlegesnek feltételezik, ám sok közülük fokozottan reakcióképes. A műanyagösszetevők legalább fele veszélyes az ENSZ besorolása szerint (Vegyi Anyagok Osztályozásának Globálisan Harmonizált Rendszere, GHS). Laboratóriumi vizsgálatok kimutatták, hogy egyes monomerek a véráramba jutva rákkeltőnek bizonyulhatnak, illetve az ösztrogénhez, a női nemi hormonhoz hasonló hatást váltanak ki. Ilyen például a műanyagcsövek alapanyagaként ismert PVC, az élelmiszer-csomagoláshoz használt polisztirol, a bútorgyártás során alkalmazott poliuretán, valamint az elektronikai termékekben található polikarbonát.”

Amikor a monomerekből polimer lesz, teljesen megváltozik a szerkezetük és a tulajdonságaik, tehát a PVC nem azonos a vinil-kloriddal; a polisztorol a sztirollal vagy a polikarbonát a biszfenol A-val. 

Nem tartom szerencsésnek a keletkező műanyaghulladék hasznosíthatóságának kérdését összemosni a műanyagok szennyező hatásával, s azt sugallni, hogy a megoldás egy műanyagok nélküli világ lenne. Aki így gondolja, az próbáljon meg akár csak egy napot műanyagok nélkül élni: nincs telefon, számítógép, műszálas  ruha, autó, s nem csak a kényelmi cikkekről kéne lemondani: nincsenek áttetsző, légmentes csomagolású élelmiszerek, orvosi ellátás, infúzió, injekció, stb. Gyorsabban és több ember halna meg, mint ebben a műanyagokkal teli világban! 

UPDATE: Örömmel és bizonyos megnyugvással tölt el, hogy az idézett cikk alatt megjelenő kommentekből nyílvánvaló: a netező polgárok jó részénél kiverte a biztositékot az iromány! :-)