Néhány héttel ezelőtt Dr. Molnár Csaba készített velem egy interjút a műanyagújrahasznosításról egy magyar hetilapba. Az eredeti téma a technológiai fejlesztések és a magyar gyakorlat lett volna, de végül kicsit másfelé kanyarodott a dolog. Sajnos az interjúból végül csak néhány kiragadott részlet került be a cikkbe, amit a szerkesztés miatt félreérthetőnek érzek, ezért fontosnak tartom a vágatlan verziót is közölni, íme! 

-- Az újrahasznosítás mennyiben jelent megoldást a műanyaghulladék környezeti terhelésére? Vannak környezetvédők, akik szerint a szelektív gyűjtéssel, újrahasznosítással csak a gyártók akarják áttolni a felelősséget a felhasználókra.

Elsőként leszögezném, hogy nagyon örülök annak, hogy egyre többen vannak azok, akik környezetvédőnek vallják magukat s valóban az élet sok területén – akár kényelmetlenségek felvállalásával is – tesznek azért, hogy kevesebb erőforrást használjanak, vagy kevesebb hulladékot termeljenek.  Őket minden dicséret megilleti! Fontos cél a fenntarthatóság, s ugyanilyen fontos a fejlődés is, ami végig kíséri az emberiség történetét, a kettő együtt adja ki a fenntartható fejlődést. A technológiák fejlődése tette lehetővé például azt, hogy különböző élelmiszerek eltarthatóságát lényegesen megnöveljük légmentes műanyag csomagolással, így sokkal messzebb szállíthatók, s olyan területekre is eljuthatnak, ahol enélkül mondjuk éheznének. Sok esetben tehát indokoltnak és elhagyhatatlannak gondolom a műanyag csomagolások alkalmazását, míg számos esetben sajnos teljesen feleslegesen használják. Előbbi esetben az újrahasznosítás a legjobb megoldás, hiszen akkor nem kell még egyszer előállítani a műanyagot, hanem viszonylag kis energiával újra termékeket lehet készíteni belőle, míg utóbbi esetben a megelőzés, vagy a minimalizálás lenne a helyes út. Az újrahasznosítás finanszírozásában felelősséget kell vállalniuk a kibocsátóknak, tehát a gyártóknak, illetve a forgalmazóknak az úgynevezett kiterjesztett gyártói felelősség („EPR”) díj megfizetésével.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy könnyen összemosódik maga a műanyag kifejezés a műanyag csomagolóanyagokkal, amik viszont csak a teljes műanyagfelhasználás kevesebb, mint felét teszik ki. Műanyagból készülnek életmentő orvosi eszközök, járműalkatrészek vagy éppen kommunikációs eszközök is, amiket tapasztalatom szerint szívesen használnak még azok is, akiknek amúgy sok fenntartásuk van ezzel az anyaggal kapcsolatban. Visszakanyarodva azonban a csomagolóanyagokra, amelyeknek tényleg rövid az életciklusa, s a probléma pont ebből fakad, hogy a gyártás után pár hónappal hulladékká vállnak, az a véleményem, hogy a felhasználóknak, tehát nekünk is komoly felelősségünk van ezzel kapcsolatban. Mi döntjük el, hogy milyen sorsot szánunk nekik: engedjük, hogy esetleg a természetbe kerüljenek, s a folyókba mosódva akár a tengerig sodródjanak, vagy lehetőséget adunk, hogy újra termékek készülhessenek belőlük. A hamarosan bevezetésre kerülő betétdíj ezt az erkölcsi felelősséget bizonyos mértékben anyagi felelősséggé is teszi, remélhetőleg az emberek jobban ráéreznek, hogy egy PET palack akár hulladékként is értéket képvisel, amit vissza lehet nyerni.

-- Milyen arányban lehet a műanyagot újrahasznosítani? Egy PET palackban hány százalék újrahasznosított PET-palack van?

Ez műanyagtípusonként különbözik. Vannak olyan fajta műanyagok, amik érzékenyebbek az újrahasznosításra, hiszen a folyamat során le kell darálni őket, megolvasztani, s új formába önteni őket, s emiatt az anyagszerkezetük károsodhat, degradálódhat, más típusok különösebb gond nélkül akár 10-15-ször is végigküldhetők ezen a folyamaton.  A PET ilyen szempontból az érzékenyebb műanyagok közé tartozik, ezért sokáig például csak alacsony szintű termékeket, például pufidzseki vagy hálózsákok bélést tudtak gyártani a hulladékából. Az utóbbi húsz évben azonban nagyon komoly technológiai fejlődés ment végbe ezen a területen, olyan módszereket fejlesztettek ki, amelyekkel az újrahasznosítás során keletkező minőségcsökkenés kompenzálható. Hazánkban is több üzem rendelkezik ilyen technológiákkal, manapság már megoldható lenne az is, hogy egy élelmiszeripari felhasználású PET palack akár 100%-ban újrahasznosított anyagból készüljön. Az, hogy megoldható, viszont nem jelenti azt, hogy minden esetben ez az üdvözítő út. Ezek a technológiák szintén rendelkeznek környezeti lábnyommal, például az úgynevezett szilárdfázisú polikondenzáció során az anyagot órákig 200 °C felett kel tartani vákuumban vagy nitrogén atmoszférában, annak érdekében, hogy a teljesen megtisztuljon és szerkezete az eredeti alapanyagéhoz hasonló legyen. Sok esetben egyszerűen nem éri meg sem financiális, sem környezetterhelés szempontjából, hogy a teljes anyagminőséget alávessük egy ilyen energiaigényes folyamatnak, sokkal hatékonyabb bizonyos arányban hozzákeverni az elsődleges alapanyaghoz. Az Európai Unió is az tűzte ki célul, hogy a tagországaiban a forgalomba kerülő italos palackok 2025-től 25%, míg 2030-tól 30% újrafeldolgozott műanyagot tartalmazzanak.

-- Újrahasznosított műanyagból lehet azonos értékű műanyagot gyártani, vagy csak egyre kevésbé "értékes" termékeket lehet az újrahasznosítás során előállítani?

Ez egy nagyon fontos kérdésnek tartom, az én fő kutatási irányom is pont az értéknövelt újrahasznosításra irányul. Az egyik része a dolognak technológiai: képesek vagyunk-e a műanyaghulladékot olyan szinten megtisztítani a szennyeződésektől, ellátni a szükséges segédanyagokkal, hogy abból ismét a korábbival megegyező értékű, vagy akár még annál is értékesebb termékeket lehessen gyártani. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy újrahasznosított műanyagból készített alkatrész, például egy TV tartó állvány vagy egy teherautó sárhányó képes legyen megfelelni minden olyan igénybevételnek, ami a használatukból adódik. Ilyenek például a napfénysugárzásból adódó UV-terhelés, a hőingás, a mechanikai terhelések, vagy az, hogy ne gyulladjanak meg könnyen, de fontos lehet a szín és az esztétika is. A magasabb szintű műszaki termékek hosszabb felhasználási időt tesznek lehetővé: egy autóipari alkatrész tipikusan a gyártás után sok évvel később válik hulladékká, mint egy csomagolás, ezzel is csökkentve a hulladék-problémát. Sok kísérletezés és teszt szükséges ezekhez a fejlesztésekhez, majd az elért laboratóriumi eredmények ipari bevezetéséhez.

A másik része a problémakörnek, amivel foglalkozni kell, pedig a mérlegelés, tehát annak a végigondolása, hogy összességében ne okozzunk nagyobb környezetterhelést az újrahasznosítással, mint ami az eredeti alapanyag gyártásához szükséges lenne, figyelembe véve persze mindkét esetben a készített termékek teljes várható életútját. Van olyan mértékben szennyezett hulladék, amit ugyan a megfelelő technológiával meg lehetne tisztítani, de ehhez – egy az általános tisztításhoz képest – sokkal több vegyszer és magas hőmérsékletű mosóvíz szükséges, így az energiafogyasztáson túl nagyon nagy mennyiségű szennyvizet generálna. Elképzelhető tehát, hogy vannak olyan esetek, amikor az alacsonyabb szintű újrahasznosítás az üdvözítő megoldás. Az újrahasznosítás nem érzelmi kérdés, hanem tényekre kell alapozni a megfelelő döntéseket.

-- Mennyire igaz az a vélekedés, hogy ha a műanyagos szelektív gyűjtőbe többféle műanyagot dobunk, akkor azt már nem lehet újrahasznosítani?

Ez a vélekedés ebben a formában nem igaz, de van alapja annak, hogy elterjedt. Kezdjük onnan, hogy rengeteg féle műanyagtípus van, amelyek eltérő kémiai szerkezetűek s emiatt eltérő tulajdonságúak. Különböző alkalmazásokhoz más-más fajtát célszerű használni, másból készül a zacskó és másból az ablakprofil. Öt olyan úgynevezett tömegműanyag van, amelyek használata jóval elterjedtebb a többinél: a polietilén (PE), a polipropilén (PP), a polisztirol (PS), a polivinil-klorid (PVC) és a polietilén-tereftalát (PET), ezek összesen majdnem a háromnegyedét lefedik a teljes felhasználásnak. A szelektív műanyagos gyűjtőedényekben is nagyrészt ezek fordulnak elő. Ha nem válogatnánk szét ezeket a műanyagtípusokat, hanem az újrafeldolgozás során egy berendezésben, mondjuk egy fröccsöntőgépben együtt megolvasztanánk az egészet, akkor nagyon rosszul keverednének el, ezt úgy kell elképzelni, mint ha vizet próbálnánk összekeverni olajjal. Az egymásban kiváló fázisok hibahelyeket jelentenének a gyártott termékbe, amitől a teherbírásuk lényegesen csökkenne. Szerencsére ennek elkerülésére ma már van megoldás: számos válogatási technikát fejlesztettek ki, amik nagy sebességgel és pontossággal képesek a különböző frakciókat szétválasztani. Ezek alapulhatnak sűrűség-különbségen: a legegyszerűbb példa erre, amikor a PET palackról – ami 1,34 g/cm³ sűrűségű, tehát elsüllyed a vízben – leúsztatják a PE kupakot, ami viszont csak, 0,95 g/cm³, tehát úszik a felszínen. De egyéb módszerek is léteznek, amik például infravörös spektroszkópián, elektrosztatikus erőtérben történő elválasztáson vagy flotáláson alapulnak. Az üzemekben a kézzel történő válogatás egyre inkább háttérbe szorul.

Ezen technológiák működőképességét én nap mint nap látom, mivel a felsőoktatás mellett az egyik legnagyobb hazai újrahasznosító cégnél is dolgozom. Az itteni soklépéses válogatósorral óránként több ezer kilogramm PET palack hulladékot dolgozunk fel, megmossuk, ledaráljuk őket, automata sorokon kiválogatjuk belőlük a szennyezőket, majd jó minőségű termékeket gyárunk belőlük.

-- Van-e igazság azokban a pletykákban, miszerint a szelektíven gyűjtött műanyag jelentős részét elégetik, mert nem lehet eléggé megtisztítani?

Én a jelenlegi magyar műanyag újrahasznosítást tekintve a fő problémának inkább azt tartom, hogy jelenleg túl kicsit az a mennyiség, amit sikerül a lakosságtól a többi hulladéktípustól elkülönítve, tehát szelektíven visszagyűjteni. A PET palalakok esetén például csak kb. egyharmad ez az arány. Azok a műanyaghulladékok, ami benne maradnak a települési szilárd hulladékban, a fővárosban tipikusan égetésre, a többi régióban pedig lerakásra kerülnek. Míg az égetés mellett szólnak bizonyos érvek, mivel megfelelő füstgáztisztítás mellett csatolt energiatermelésre van lehetőség, a lerakás során még ez az energetikai hasznosulás sem valósul meg.  Mindkét eljárás azonban hulladékpiramis alján helyezkedik el, az anyagában történő újrahasznosítás környezetvédelmi szempontból ezeknél lényegesen magasabb szintű.

A szelektíven gyűjtés célja pontosan az, hogy lehetőség nyíljon az anyagában történő hasznosításra, s ne égetésre vagy lerakásra kerüljön a hulladék. Sajnos a válogatókban is van olyan véghulladék, aminek a hasznosítása már nem ésszerű, ez azonban nagyon kis százaléka a bemenő anyagnak. Léteznek olyan alternatív megoldások, amelynek során az ilyen véghulladékot is lehetne hasznosítani: ha oxigénmentes környezetben kb. 500 °C-ra hevítjük az anyagot, akkor szétbomlik alkotóelemeire, ami alapvetően egy olaj-szerű frakciót jelent s újra eredeti műanyagot lehet szintetizálni belőle. Mivel itt nincs égés, nem szabadulnak fel mérgező égéstermékek, s a technológia sokkal kevésbé érzékeny a bemenő anyag szennyezettségére. Franciaországban és Hollandiában az utóbbi években sorra épülnek ilyen típusú kémiai újrahasznosításra alkalmas gyárak, több tízezer tonna éves kapacitással.

-- Igaz-e, hogy a nyugati világ műanyag szemetének jelentős részét hajókkal a harmadik világba exportálják, ahol aztán már senki sem törődik velük?

Az EU statisztikái szerint a tagországok valóban exportálnak hulladékot nem uniós országokba, s bár ennek mennyisége növekvő, azért az összes keletkező hulladéknak néhány százalékát jelentik csak. Sajnos valószínűsíthető, hogy léteznek a statisztikákba be nem kerülő illegális hulladékszállítások is, s az ilyen hulladékok sorsa valóban teljesen bizonytalan. Ez azonban nem a szelektíven gyűjtött műanyaghulladékot érinti elsősorban, azért ugyanis sokszor kifejezetten verseny zajlik az uniós piacokon.

Néhány évvel ezelőtt Kína, aki az egyik legnagyobb felvevőként volt ismert, lezárta a határait a beáramló műanyaghulladék előtt, ami lényegesen lecsökkentette az európai exportot ezen a területen. Ez azonban növeli a kockázatát annak, hogy kontinensünkön megnő a lerakással és égetéssel kezelt műanyaghulladék mennyisége, bár a cél a jelenleg még alacsony, kb. egyharmados arányt képviselő anyagában történő hasznosítás növelése lenne.

-- Korábban voltak visszaváltható műanyag italos flakonok is, de ezek eltűntek. Mi ennek az oka?

Visszaváltható palackok alatt érthetjük egyrészt a betétdíjas termékeket, amelyek az üzletekben hamarosan visszaválthatunk. Igazán komoly mértékben ezzel a módszerrel lehet majd megnövelni a szelektíven visszagyűjtött palackok arányát, amire nagy szükségünk lenne, hogy a jelenlegi kb. 35%-ról indulva az uniós előírások szerint 2025- elérjük a 77%-ot, 2029-re pedig a 90%-ot.

Másrészt régebben forgalomban voltak vastagabb falú többutas palackok is, amelyek visszaváltás után megtisztítottak és újratöltöttek. Ezekkel a fő probléma pontosan a tisztításból fakadt. Képzeljük el azt a szituációt, hogy valaki megveszi az üdítőt, megissza, majd az üres flakonba tölti a fűnyíróhoz való üzemanyagot vagy a permetezőszert s felteszi a garázsban a polcra.  Évekig használja erre a célra, majd gondol egyet, s mikor kiürül, visszaváltja a palackot. Ebben az esetben felmerül az a kockázat, hogy a flakonban tárolt mérgező anyagok nem csak a felszínt szennyezik be, hanem bediffundálnak magába a műanyagba- Ilyenkor egy felületi mosással ezek a szennyezők már nem távolíthatók el, viszont a korábban említett magas hőmérsékleten, vákuumban történő kezeléssel ezek a szennyezők is eltávolíthatók. Ezt az eljárást viszont csak az újrahasznosítási folyamatban, ledarálás után lehet elvégezni. A korszerűbb módszerekkel tehát élelmiszeripari szempontból biztonságosabb új palackokat lehet előállítani a hulladék alkalmazásával.

-- (EZ EGY GYAKORI ÖSSZEESKÜVÉS-ELMÉLET, DE A REND KEDVÉÉRT AZÉRT MEGKÉRDEZEM): Összeöntik-e a szelektíven gyűjtött hulladékot a feldolgozóban?

Ezzel az elmélettel sokszor találkozom én is, úgy tudom, hogy két dologra lehet visszavezetni: egyrészt a rendszerváltozás után nem sokkal, amikor még csak tervezgették a döntéshozók, hogy el kéne majd indulni a szelektív gyűjtés útján, kísérletezésképpen néhány városban kitettek pár gyűjtőszigetet, hogy legyen egy adat a lakósság ez irányú hajlandóságáról. Természetesen a hasznosító infrastruktúra még nem volt kiépítve hozzá, ezért amikor megteltek a gyűjtőedények, akkor szépen lemérték őket, majd összeöntve ment a többi hulladékhoz. Ez bár logikailag érthető mozzanat volt, pedagógiai okokból nem volt túl szerencsés. A másik dolog pedig a rekeszes begyűjtő autók, amik a különböző hulladéktartalmú kukákat egy-egy külön rekeszbe öntötték, messzebbről nézve azonban csak az látszott, hogy egy kocsiba kerül minden.

Mivel én a folyamat másik oldalát is látom, hogy hova borítják le a szelektíven begyűjtött hulladékokat a járművek, s azok hogyan kerülnek hasznosításra, ez ügyben teljes mértékben meg tudom nyugtatni a kétkedőket. Nagyon is van értelme külön gyűjteni az otthoni hulladékot, a feldolgozó vállalatoknál fogadni tudják ezeket, s valódi újrahasznosításra kerülnek. Bíztatok mindenkit, hogy vegye ki a részét ebből a közös feladatból: bíztatom a döntéshozókat, hogy fejlesszék a begyűjtéshez szükséges infrastruktúrát, az egyetemi hallgatókat, hogy foglalkozzanak ezzel az érdekes és innovatív témakörrel, az ipari kollégákat, hogy fejlesszék az újrahasznosítás hatékonyságát, s végül minden állampolgárt, hogy ne a műanyagokat hibáztassák, ha rossz helyen látják őket, hanem igyekezzenek a megfelelő kukába téve esélyt adni nekik az újrahasznosulásra.